Jegyvásárlás

Program


DOHNÁNYI/3 - RACHMANINOV // BRAHMS // BALÁZS // HOLLERUNG
2

DOHNÁNYI/3 - RACHMANINOV // BRAHMS // BALÁZS // HOLLERUNG

Mancusi: Tonspiele
Rachmaninov:II. (c-moll) zongoraverseny
Brahms: II. szimfónia

Balázs János - zongora
Vezényel: Guido Mancusi
 több

Mai esténken Guidon Mancusi, zenekarunk első vendégkarmestere vezényel, s a koncertet az ő egyik szerzeményével kezdjük. A Tonspiele című művet a „Vienna Clarinet Connection” nevű klarinét kvartett vezetőjének, Helmut Hödl felkérésére írta. Hödl egy 2015-ös bécsi koncertjükre kérte az új darabot, melyről így ír a szerző: „Olyan darabot írtam, melyben gondolatokat szerettem volna a zenébe ültetni. Egy fő motívum uralja az egész művet, különböző megjelenési formákban. Ugyanakkor a Tonspiele különböző témák és zenei gondolatok formájához, megjelenéséhez és fejlődéséhez dedikált vallomás is, mely végkifejletét a mű utolsó részében éri el. Igor Sztravinszkij mondta egyszer: "A jó zeneszerző mindig úgy tesz, mintha komoly lenne, ám valójában viccesnek kell lennie, hogy a komolyságot közvetíteni tudja a közönségnek."

A dúsgazdag földbirtokos fiaként született Rachmaninov élete első zongoraversenyét (fisz-moll) még a pétervári konzervatóriumban, alig 19 évesen írta és mutatta be. Tehetségéről sokat elmond, hogy utolsó konzervatóriumi vizsgáját azóta is példa nélküli eredménnyel zárta. A vizsgabizottság elnöke, Csajkovszkij - aki egyébként az ifjú Rachmaninov példaképe volt - négy plusz jellel körbevett ötösre értékelte. 1899-ben meghívták Londonba, ahol játszott és vezényelt, a sikeres út egy új megbízást hozott számára. Felkérték egy új zongoraverseny komponálására. Nehezen haladt a munkával, ezért Nyikolaj Dalh hipnotizőrhöz fordult, akinek segítségével elkészült a művel, és Dalhnak ajánlotta a II. zongoraversenyt, melyet ezen az estén a Kossuth-díjas fiatal zongoraművész, Balázs János szólaltat meg.

 „Az új szimfónia olyannyira melankolikus, hogy nem fogja tudni elviselni. A partitúrának gyászkerettel kell megjelennie” – írta Brahms kiadójának, Fritz Simrocknak nem sokkal a II. szimfónia 1877. december 30-i bemutatója előtt. A Richter János vezényletével tartott premieren azonban kiderült, hogy a zeneszerző csupán tréfált, s éppen kiadója könnyebbülhetett meg a leginkább, hogy a mű az életmű egészét tekintve is a zeneszerző egyik legderűsebb kompozíciójának mondható, és első hallásra is jelentős közönségsikert aratott. A Brahms által ironikusan emlegetett „melankolikus” hangvétel valójában csupán a második tételben érhető tetten, míg az első hangulatát sokkal inkább a „pasztorális” jelzővel ragadhatjuk meg – annál több joggal, mivel a szimfóniát Brahms köztudomásúan az évi nyári pihenője idején, Karintia csodálatos természeti szépségei között komponálta. A harmadik tétel egyfelől kissé darabos tréfaként is felfogható, hiszen a könnyűléptű oboatéma a későbbiekben szinte önmaga torzképévé alakul – másfelől viszont a régi kották között előszeretettel búvárkodó Brahms bizonyára jól ismerte a reneszánsz muzsika hasonló metrumváltásokra épülő úgynevezett „proporciós táncpárjait”, amelyek nyilvánvaló modellként szolgálhattak e tétel karaktervariációjához is. A finálé kezdetén alig hallható, szinte kísérteties vonóstéma szólal meg, de csakhamar kiderül, hogy ezúttal sem kell a melankólia visszatérésétől tartanunk: a visszafojtott energia rövidesen kirobban, és a tétel a Brahms-életmű talán legfelszabadultabb befejezése felé ragad bennünket.

Ajánló


Opera három részben, négy felvonásban, olasz nyelven, magyar és angol felirattal

„Operába? Biztos, hogy nem! Szűk, nyikorgós széken ülni tízezrekért öt órán keresztül, várva, hogy a kövér nő végre tényleg meghaljon?”…